Cinquecento, az olasz kisautózás megtestesítője

A Fiat a 90-es években dobta piacra azt a kisautóját, melyet a városi autózás szerelmesei még a mai napig is emlegetnek. Telitalálat volt minden szempontból, majdnem sikerült is megismételnie az 500-as modell sikerét.

A kekeckedők itt gyorsan rávágják: ez nem is kisautó, hanem szigorúan véve egy mérettel kisebb mini, hiszen a Fiat kisautója akkor az Uno volt a Cinquecento 1991-es bemutatásának, de még az 1992-es gyártása megkezdésének idején is. Na, látod, csalok én is.

Mindenesetre a Cinquecentót arra szánták, hogy az 500-as Fiattal 1957-ben megkezdett, majd a technikailag ahhoz roppantul hasonló, 126-os modellel 1972-ben továbbvitt miniautó-vonalat folytassa az olasz konszern kínálatában. Szupertakarékosnak (6 l/100 km alatti szabványos fogyasztással), 3,2 méteres karosszériahosszon belül négy fő számára is használhatónak kellett lennie – szigorú követelmények voltak ezek.

Végül olyan jól sikerült megoldani a dolgot, hogy a Cinquecento fenekében még egy üdítős ládányi helyet is ki tudtak alakítani. Az utastér valóban alkalmas volt négy felnőtt szűkös elszállásolására, tudom, mert egyszer Münchentől Budapestig utaztam egy sárga Sporting hátsó ülésén, bár egyetlen porcikám sem kívánja vissza az élményt.  A kabinban a legnagyobb, de tényleg zavaró probléma az volt, hogy az elöl ülők lábai nehezen fértek el a betüremkedő doblemezek miatt.

De hiszen ez a kicsi 126-osban épp ilyen egyedi vonás volt, s aki arról tért át, nem bugként, hanem feature-ként üdvözölte a jelenséget, pláne, mert még a pedálgép is a kispolszkiból származott. E viszonylagos tágasság mellé – hogy a birtoklás öröme tartós legyen – a karosszéria is jó részben galvánbevonatot kapott, távolabb hessegetve így az oxidáció rémesen csattogó fogait.

A Fiat 170-es típust – mert hiszen a Cinquének is volt száma, mint minden Fiatnak – Bielsko-Bialában, a korábban 126p-ket gyártó üzemben készítették. Hogy az autópályás kívánalmaknak eleget tegyenek vele, a kocsi alapmotorja a 127-esből átemelt (de igazából még az 1955-ben bevezetett 600-asnál bemutatott), nyomórudas, először 903, majd 899 köbcentis, három helyen csapágyazott, ősrégi, de kiváló megbízhatósági statisztikát maga mögött tudó, 100-as szériájú motor volt – itt már befecskendezővel, viszont csupán 40 lóerővel.

E motorizációs szint mellett azért forgalmaztak spórolós Cinquét is, 704 köbcentis, a vizes 126 BIS-ből átemelt, kéthengeres blokkal, csupán 30 lóerővel. De az igazából csak városba volt való. Akkor, a kilencvenes évek elején, amikor szerényebb volt a tempó. Akadt pár tétel, ami viszont meglepően korszerűvé tette a Fiat minijét: az ajtóiban oldalmerevítéseket alkalmaztak, lehetett hozzá központi zárat, elektromos ablakokat, kitekerhető üvegtetőt, osztott hátsó ülést és légkondit is rendelni. Sőt, egy ideig árusítottak egy Soleil nevű, végig vászontetős kivitelt – na, az nagyon hangulatos autócska volt.

Ahogy ment az idő, a vásárlók igényei is nőttek, ezért jött később egy 1,1-es, 55 lóerős FIRE-motorral szerelt Sporting is – vagány, négyküllős alufelnikkel, nagy köténnyel, keresztstabilizátorral, bőrös kormánnyal, fordulatszámmérővel és olyan hajmeresztően izgalmas további extrákkal, mint a piros csíkozás és a krómozott kipufogóvég. Illetve készítettek a kocsiból Elettra kivitelt is. Utóbbit kétféle változatban, ólom, vagy nikkel-kadmium akksikkal – előbbi verziónál 100, utóbbinál 180 kilométer volt a hatótáv. NEDC, WLTP akkor még nem volt, ezek bemondásos számok.

A Fiat elgondolásának helyességét mi sem jelzi jobban, mint az 1998-ig legyártott Cinquecentók darabszáma: 1,16 millió készült. S ha ez nem lenne elég: utódja, a Seicento szinte csak annyiban különbözött tőle, hogy a lámpáit és egy kicsit a karosszériáját is legömbölyítették, a belsejét pedig kicsit átfazonírozták.