A kilencvenes évek kisautói V.

A kilencvenes években készültek el, de máig érezhető a hatásuk az autóiparban. A sorozatunkat egy olyan modellel fejezzük be, amelynek ma már komoly gyűjtői értéke van, pedig anno nem is várt olyan sokat tőle a közvélemény. Ez az Audi A2.

Amit még az óvodások is tudnak erről az autóról – ez tiszta alu. Tisztelet a kivételnek, akik más óvodába jártak, persze. Az akkor is, most is, de még talán majd 2050-ben is abszolút kreténnek kinéző törpe-Audit először AL₂-tanulmányként, 1997-ben láthatta a nép a frankfurti szalonon (mekkora esemény volt még egy-egy autószalon akkor, ma meg már nem is létezik a műfaj, csak nyomokban, félig megpakolva unalmas és idegen kínai járművekkel). Amikor a cég előjött a farbával, hogy az új kisautója alumíniumból lesz, arra mindenki azt hitte, a remek német humor egyik sziporkázó villanásával van dolga.

De nem. A Typ 82-es Audit, azaz az A2-t végül másfél évvel később, 1999-ben vitte szériagyártásba a márka, s tényleg alumíniumból készült – igen, nemcsak a burkolata, mint korábban oly sok csővázas sportkocsié, hanem az egész vázszerkezete is – utóbbit a szokásos „quadratisch, praktisch, gut”-stílusban egyszerűen Audi Space Frame-nek (ASF) neveztek el. Pokoli drága volt kifejleszteni, új hegesztési, ragasztási, lézerhegesztési módszereket kellett kitalálni hozzá (nem beszélve a későbbi töréskárok utáni javítások technikájáról).

Az Audinál talán azzal vigasztalták magukat, hogy amikorra a többi modellt is alumíniumból készítik majd, akkorra megtérül a sok befektetés, addig pedig, amíg az bekövetkezik, kibírja a cég a hiányokat. Végül futhattak a pénzük után, mert csak a nagy A8-as (illetve a később TT) lett még aluvázas, bár azért az ukrán menekülteknek szánt pénzeket senki ne irányítsa át Ingolstadtba, mert kár lenne félteni az Audit. Meg aztán – az A2 amúgy sem ott, hanem a régi NSU-üzemben, Neckarsulmban készült. Ja – a Lotus, a Jaguar és a Land Rover mind köszöni szépen, hogy az Audi kitaposta nekik az alu-ösvényt.

Az A2-es klassz kis kocsi lett. Akárcsak a korábbi Mercedes A osztálynál, itt is bevetették a szendvicspadlós trükköt, a keletkezett üregbe téve minden felesleges butaságot, kipufogórendszert, tankot, miegymást – sőt, itt még fedeles rekeszeket is kialakítottak benne hátul.

Eszeveszett jó volt az autó alaktényezője is, mely kiviteltől függően 0,25 és 0,29 között alakult – ma, negyed századdal később is tisztességes értékek ezek. Egyetlen igazi hibájaként azt hozták fel sokan a modellnek (én is, amikor anno tesztet írtam róla), hogy a hátsó üléssora lejjebb van, mint az első, emiatt a második sorban utazók alig láttak valamit előrefelé.

De vezetni már csak a kis tömege, a karosszéria extra merevsége miatt is jó volt, biztonságosnak durván biztonságos lett, s a pöttöm, alig 3,8 méter hosszú karosszériában tényleg kényelmesen tudott utazni négy ember, és a csomagjaik is elfértek a 390 literen, ami a farában adódott. Zseniális volt mindene, de legfőképpen a 3L-kivitel.

Az A2 volt az első európai autó, amely a szabványos fogyasztási teszten 3 l/100 km-es átlagos adatot tudott produkálni, de ehhez persze az emlegetett „3L”-verzió sok apróságban eltért a többitől. A háromhengeres, egynégyes dízel kapott egy start/stop funkciót (akkor ez még nagyon űrtechnika volt), az ékszíjára szabadonfutót(!), keskeny gumikat, spéci dísztárcsákat, s a rakás könnyítés miatt végül csupán 830 kg-ot nyomott a mérlegen. Akkor az elképesztő műszaki teljesítmény volt, és ha belegondolsz, hogy a 81 g/km-es szén-dioxid-kibocsátással egy A2 3L-verzió ma is behajthat a null- után következő legszigorúbb károsanyag-védett zónákba, Európa nagyvárosaiban, akkor ámulhatsz.

Hiába tudott mindent (tényleg majdnem mindent) jól az A2, az árát még a gazdag Nyugat is pokolinak tartotta, ennek ellenére voltak benne olcsó anyagok bőven. Talán ez is magyarázza, hogy végül csak hatod annyi készült belőle, mint a hunyorítva és nagyon messziről nézve hasonló A Mercedesből.  176 ezer példányon osztozott az emberiség.

A vicc: annyira kívánatos kocsi volt, hogy használtan óriási kereslet lett rá, emiatt az ára maradt az egekben. A német rajongók egyenesen Magyarországig eljöttek egy-egy eladó darabért, sőt, egyszer még a Winkler is majdnem vett egyet magának: itt van az, amikor meg is emlékezett e gyenge pillanatáról. Valahol teljesen megértem – ez az autó nemcsak kinézetre, de minden megoldásában zseniális volt. Nem a korát előzte meg: az ilyesfajta igényességnek sose volt talán kora.