A kilencvenes évek kisautói IV.

Tovább folytatjuk a városi kisautókkal foglalkozó sorozatunkat. A mostani részben egy olyan modell kerül górcső alá, melyből még mindig rengeteg szaladgál az utakon. Ez az elpusztíthatatlan Toyota Yaris sztorija.

 

Ha a Peugeot-nál a designra szórták el a pénzt a kilencvenes évek végén, akkor a Toyotánál egész másfajta hozzáállást érhetünk tetten. Amikor is a Starlet/Tercel páros leváltása szóba jött, már a kezdetektől eldöntötték Nagojában, hogy extra tartós kisautó váltja a korábbi, szintén nem rossz, de rohadósabb párost.

Az XP10-es projekt első szellentését 1997-ben láthattuk Frankfurtban, a francia tervezésű Toyota Funtime Concept formájában – tessék, egy újabb autó, aminek ismert tanulmány volt az elődje. Sajtóbemutató 1998-ban, a szériában készült Vitzeket – a távol-keleti piacokon így hívták a Yaris első sorozatát – pedig ’99 januárjában kezdték forgalmazni Ázsiában. Európába 1999 áprilisában érkezett meg a típus, s a japán autók közül a Nissan Micra után másodikként, 2000-ben elnyerte az Év Autója-díjat is.

Megérdemelten. A Yarisban rendkívül sok hely lett ahhoz képest, hogy a karosszériája milyen kicsike volt, s néhány menő műszaki újítást is bemutattak benne. Amire a legtöbben emlékeznek: az óracsoportja egy lyukban lakott, a műszerfal közepén, s a digitális műszereket az autó egy prizmarendszerrel úgy vetítette ki, hogy a szemnek közel a végtelenbe kelljen fókuszálnia a leolvasásukhoz. A mérnökök célja ezzel ugyanaz volt, mint ma a HUD-oknál: hogy a műszerek leolvasása a vezetőtől a legkisebb figyelem-elvonást igényelje. Aztán kiderült – figyelem-elvonásból jut szerencsétlen pilótának amiatt, hogy a műszereket leolvasni képtelen utasok állandóan azt kérdezgették tőle – hány kilométert jöttünk otthonról, mennyivel megyünk, van elég benzinünk…?

A másik, kifejezetten a Yarishoz köthető csoda a motor volt. Mert míg más gyártók a régi, megunt blokkok temetőhelyének használták akkoriban a mini- és kisautókat (tisztelet a kivételnek), addig a Toyota egy egyliteres, hihetetlen finom versenyautó-motort tett a kocsi orrába. Az 1SZ-FE, azaz a Mighty Atom, ahogy becézték, 69 lóerős volt, lefordítva: ha kétliteres lett volna, közel 140 lóerőt tudott volna – szívómotorból. Egyszer nézzetek meg egy ilyen korai Yarist: a dupla vezértengelyes, tizenhat szelepes motoron olyan hangolt leömlő rendszer van, mint egy hatvanas évekbeli Formula-1-es autón…

Később aztán lett 1,3-as (NZ-FE, változó szelepvezérlés, 87 LE), majd T-Sport (105 LE), majd dízel (1,4 l, D-4D, 75 LE) motor is ezeknek az autóknak az orrában, 2003-tól pedig az ABS és az elektronikus fékerő-szabályzó alapfelszerelés lett, az egyliteres verzióhoz pedig robotizált váltót is lehetett rendelni. De nem ez számít. Hanem hogy minden műszaki finomsága ellenére a Yaris cseppet se lett nyűgös típus, sőt. Ezek az autók végtelen kilométereket begyűjtöttek, a használatukat évtizedek nyúzása alatt is teljes nyugalom övezte. Hiába ült benne nejlonhuzatú, vasalódeszka hátuljú sámlikon az ember, a 2006-ig gyártott első Yaris igazi klasszis lett az autógyártás történetében.