Harminc évvel ezelőtt, éppen ezen a napon mutatták be a szaksajtónak a Ferrari mára legendássá vált szuper-sportkocsiját, az F40-est.
A nyolcvanas évek közepén már a nyolcvanas éveit taposta a Ferrari legendás alapítója, Enzo Ferrari – de az öreg még mindig szenvedélyesen rajongott az autósportokért. A Forma-1-es sikerek akkoriban egyre nehezebben jöttek, így más irányokban is keresték a lehetőségeket az olasz márka szakemberei. Végül a 288 GTO továbbfejlesztése és a B-kategóriás sportkocsi világbajnokság mellett tették le a voksukat. A döntést állítólag az befolyásolta, hogy Enzo Ferrari szeretett volna egy utolsó mesterművet, egy igazi legendát alkotni – így és ezért kezdtek bele Maranellóban az F40-es projektbe.
A karosszériát a Pininfarina tervezte, hosszas aerodinamikai kutatások és tesztek mellett. Még szinte el sem kezdődött az autó fejlesztése, amikor a Nemzetközi Automobil Szövetség eltörölte a B kategóriás világbajnokságot, így az eredetileg versenypályákra szánt modell immár utcai autókén fejlődött tovább a rajzasztalon és a műhelyben.
A 2,9 literes duplaturbós, 478 lóerős motorral szerelt 1,4 tonnás szuper-sportkocsi minden porcikája a száguldás élvezetét szolgálta – ennek megfelelően meglehetősen spártai beltérrel készült, sem rádió, se kesztyűtartó nem volt benne (de legalább klímát lehetett kérni), és az ajtók nem kaptak belső burkolatot a súlycsökkentés érdekében. Az eredetileg 400 példányosra tervezett limitált sorozat helyett végül valamivel több mint 1300 készült az autóból 1987 és 1992 között.
