Volvo V70 (2000-2007) használt teszt

 Még tízévesen is remek autó a Volvo V70-es, többnyire ritkán kell hozzányúlni és az alkatrészeinek ára sem különösebben borsos. Előnye megbízhatósága és példátlanul ergonomikus kialakítása (elől), hátránya a szűkös hátsó lábtér és a viszonylag alacsony csomagtér. Elsőrangú választás azoknak, akik sokat és jellemzően hosszan utaznak, de éppen ezért nehéz olyan példányt kifogni belőle, amelyben nem horrorisztikusan sok a kilométer.  

A V70-es az S80-ast követően jelent meg a Volvo kínálatában, és nagyon nagy szerepe volt a márkáról kialakult hagyományos „kocka”-arculat elfeledtetésében. Az autó meghatározó dizájn-eleme az ablakok alatt körbefutó, különösen hátulról hangsúlyos váll-vonal, amely egyszerre tette dinamikusabbá és fiatalosabbá a modellt. A 2000-ben debütált V70-es teljesen új konstrukció volt. Bár elődjét is ezen a néven forgalmazták, de a ’97-2000 között gyártott szögletes változat még a régi 850-es sorozat alapjaira épült. Ezzel szemben a V70 a következő új modell, az S60 padlólemezére és fő egységeire épült.  A sorozat mindmáig a Volvo egyik legmegbízhatóbb autója, volt olyan év (2006), amikor a J. D. Power vevőelégedettségi indexen a harmadik helyezést is elérte. Ez az eredmény persze 2-3 éves példányokra vonatkozik, de a sorozat mindmáig viszonylag problémamentesen üzemben tartható. A sorozaton 2004 végén hajtott végre némi ráncfelvarrást a Volvo, de csak nüansznyit változott a típus. XC70 néven készült belőle terepjárós szabadidő változat is.

Milyen kényelmes?

A V70 az egyik legergonomikusabb autó, amit valaha módunkban állt vezetni. Igaz, a magasabb termetű sofőrök számára az ülés még a legalsó pozícióban is kissé magas lehet, ami elsősorban azért problémás, mert zötyögős úton előfordulhat, hogy az ajtókeret fölötti szemüvegtartóhoz koccan a fejük. De ettől eltekintve elől minden példásan rendben van. A kormányoszlop szinte a hasunkig kihúzható, a pedálok minden testalkatú vezető számára ideálisan vannak pozicionálva, a váltó is kézre esik. Külön jó pontot érdemel a gyári hifi csupa nagygombos kezelőfelülete, egyáltalán nem kell odanéznünk, minden a kezünkbe akad. A hátsó lábtérre azonban már okkal panaszkodhatnak az utasok: hiába a kocsi 4,72 méteres hossza, a mindössze 2,6 méteres tengelytáv arról árulkodik, hogy egy középkategóriás szedán (jelesül az S60) adta az egy számmal nagyobbnak tűnő kombi alvázát. A csomagtartó öblös és tágas, a kerékdobok nem szűkítik a rakteret, amely a hátsó ülések példásan egyszerű előredöntésével teljesen sík, 180 x 110 centiméteres felületet alkot. Legfeljebb a raktér magasságával lehet némi gondunk: a hangsúlyozottan lapos formavilág itt üt vissza kissé. Említést érdemel az autó példás biztonsági felszereltsége, ötcsillagos töréstesztje, és a remek hangminőségű fedélzeti hifi is. Külön pont járna a nagyon hosszú utazások során is kényelmesnek bizonyuló ülésekért is, amelyek nem csak a gerincoszlopot támasztják meg ideálisan, hanem oldalsó tartásuk és combtámasztásuk is tökéletes.

Milyen vezetni?    

Végre egy autó, ami pont olyan, mint amilyennek tűnik! A V70-est éppen olyan vezetni, mint amit egy családi kombitól elvár az ember: egyszerű. A kormányzás nem túl közvetlen, de roppant precíz, a fékerő remekül adagolható, a kasztni viszonylag jól átlátható és a zajszigetelésre sem lehet panaszunk. A futómű kellően kényelmes, de azért megfelelő stabilitást biztosít. Az egyetlen probléma, hogy nagyobb puklikon hajlamos leérinteni a hasát az aszfalthoz. Akit ez érdemben aggaszt, az keresse a típus XC70-es jelzésű, 4 x 4 hajtású változatát, amely nagyobb szabadmagasságának köszönhetően korlátozott terepjáró-funkcióra is alkalmas, műanyag burkolatai pedig jól is mutatnak. A D5-ös kódjelű, 2,5 literes dízelmotor a legjobb választás, a 163 lóerős erőforrás meglehetősen takarékos, mégis nagyon fürge közlekedést tesz lehetővé. De nem rossz a 2,4 literes benzines 140 vagy 170 lóerős változata sem – különösen a gyengébbik remekel fogyasztás (városban is 11 liter alatt lehet vele járni) és megbízhatóság tekintetében, nem ritka belőle a félmillió kilométert megbontás nélkül teljesítő példány sem. A kétliteres turbós benzines nagyon erős ugyan, de jóval többet fogyaszt, mint a feltöltő nélküli változatok, és kevésbé tartós – inkább kerüljük!

Mire figyeljünk vásárláskor?

A V70 olyan jó konstrukciónak bizonyult, hogy esetében nem is igazán listázhatunk típushibákat. A legnagyobb baj ezzel a sorozattal az, hogy tulajdonosaik sok esetben agyonhasználták őket, ritka kis futásteljesítményű példány belőlük. A dízel változatok adagolóival 300 ezer kilométer fölött kezdődnek a bajok. A 2,4-es benzinesnek a lambda-szonda a leggyengébb pontja, nagyjából százezrenként cserére szorul. Az első futómű robosztus konstrukció ugyan, és akár 200 ezer kilométert is elmegy érdemi szervizelés nélkül, de jellemzően egyszerre hullik szét toronyszilenttől lengőkarokig és lengéscsillapítókig minden. Bár a típushoz általában nem túl drága az alkatrész, azért ez egyszerre nagyon költséges felújítás lehet – inkább kerüljük az olyan példányokat, amelyeknél a próbaút során futómű-kopogást hallunk. A vezérlés és a kuplung cseréje ugyanakkor nem sokkal drágább, mint egy hétköznapi Opel Astra esetében, ami megnyugtató lehet a nagyobb futásteljesítményű példányok tulajdonosai számára.